lassú csoszogással lépek óriás gyermeklábnyomokba
sivár falak árnyéka hull szakadt képre és albumokra
lépcsők, ajtók, ablakok, lakatok, folyosók, rácsok
pislákol a mécses és én hófehér köpenyben fázok
minden lépés messzebb és közelebb vezet
kolduló könyörgésem nem találja kezed
hangtalanul lassan csendfátyolba bújok
elnémult lépteimmel szünetjelet húzok
tükör nélkül is kisimulnak a megsebzett ráncok
a fájdalom megszelídül, leoldanak láncok
elvárásaim csomagjai nyomtalanul tűntek el
panaszlelkű kérdésekre itt már senki nem felel
harmatként oldódnak fel jól ismert nevek és arcok
védtelenül mezítláb találnak meg legyengítő harcok
egyedül kell átmenni majd, szűk a kapu biztosan
hangtalanul surranok, itt nem szabad már hangosan
nem viszek én csomagot, eldobtam a lomokat
hamis ígéretek álmai felé nem követek nyomokat
sötét szótlan vákuum csupaszít le meztelenre
bizalommal bújnék már pihentető szent öledbe