X. szoba
X. kápolna
gránit lap
szemmagasságból
szívmélységbe
egyszerre nézem, olvasom, látom, hallom
érzem a neved
sosem szólítottalak így
kisimulnak lassan a ráncok
az anyagok elmúlnak
megrepedt porcelánemlékek
lábnyomok nélküli selyemrét
képzeld, átépítik a ház előtt az utat
máshol találkozik most a kereszteződés
az egyik irányban zsákutca lett
melléd ülök
recseg és csikorog a szék
gránit
szavak, jegyzetek, dallamok melegítenek
de az ablakban lévő virágaid sem élték túl
ezt a nyomorúságos telet
a legrosszabb az egészben az,
hogy semmit sem tudunk biztosan