hangtalanul a bőrünkhöz simul a neved
vajon mit csináltak mások május másodikán
ma mégis mozaikszakadékokban csonkán harcolunk
miközben modellt és szobrászt farag magából a márvány
férfi, nő, fa, folyóárnyékban forog füves fövenyen
hatalmas szem simogatja megbocsátott tévedéseink
hazatalálunk
hamuként puha novemberi hóesésben
mi játékos csacska bohóctanoncok
akik mindvégig hittünk a mézízű szépségben és szabadságban
és már majdnem feladjuk
amikor nagyon halkan fülünkbe suttogod mélységes szeretettel:
“Itt vagyok. Ne féljetek!”