ez már nem a cipőfűzőbarátság
már nem játszunk együtt
nem szórunk homokot a másik szemébe
nem temetjük el egymást a vízparton sem
-úgy, hogy csak a nyakunk és fejünk látszik-
nem osztozunk álmokon
nem építünk várat, elosontak az indiánok is
nem fúrunk gyufaszálat frissen gyűjtött gesztenyékbe
a volt már jobb is nosztalgiájának felhői mögül
mosolyognak a fel nem ismert mackók és bárányok
nem azért futunk, hogy kifáradjunk,
hanem mert üldözzük önmagunk
hangsúlyosabb lett a „hogyan”, mint a „mi”
hárfadalainkban túl sok lett a refrén
mi lenne, ha újra mernénk eltévedni
kalandvágyunk iránytűjével új ösvényt választani
bátran befordulni felfedezetlen sarkokon
úgy üvölteni dalokat,
hogy nem értjük és nem ismerjük a szövegét
gyermekbátorságunk, pimasz tudatlanságunk,
lázas színlelt betegségeink meglesett ajándékaival
lyukas és összefirkált cipőtalpakon
beleshetnénk újra a csodatitkokba