Félek nézni, mert nem tudom mit látok
Félek lépni, mert nem tudom hol járok
Segíts nézni, hogy tudjam, hogy mit látok
Segíts lépni, hogy tudjam, hogy hol járok
Mert az autók sem olyan színesek már
és én egyfolytában mindenhol csak fázom
Tornay András verseinek oldala
Rendszeresen új tartalommal!
Félek nézni, mert nem tudom mit látok
Félek lépni, mert nem tudom hol járok
Segíts nézni, hogy tudjam, hogy mit látok
Segíts lépni, hogy tudjam, hogy hol járok
Mert az autók sem olyan színesek már
és én egyfolytában mindenhol csak fázom
Számolni még tudok
az még megy
egy, kettő, három, négy, öt
hat, hét, nyolc, kilenc, tíz,
tizenegy, tizenkettő, tizenhárom,
tizennégy, tizenöt, tizenhat,
tizennyolc, húsz, huszonegy,
huszonnégy, huszönt, hanrincs,
hanrincseny, harminchét,
harmincnyolc, harminckilenc,
negyvenegy, neggyenhét, hatvanegy,
hettenkép, nyolccannégy
Látod… számolni még jól tudok kicsim.
Nagyon fázom. Takarj be.
Énekelj nekem.
Jó éjszakát, aludj jól.
kis kacsa vagyok
fürdök a fekete tóban
minden mozdulatnál
egyre sötétebb lesz a víz
én mégis megtisztulok
a nap szépen csendben aludni tér
megjelenik lassan az aranyhíd
és készülök arra,
hogy megtanuljak
végre szabadon lebegni
érthetetlen csend és megmagyarázhatatlan titok
itt vagyok és ott vagyok
virágzó sivatagok és kiszáradt oázisok
kint vagyok és bent vagyok
közeli távolságok és céltalan szárnyalások
lent vagyok és fent vagyok
gyönyörkoplalás és ölelő karok
ez vagyok és az vagyok
Minden szerep, minden helyzet
– de csak ott és csak akkor-
megismételhetetlen csoda és ajándék
éppen mostot nem pótolhat
reményálom sóvárgás
vagy szépvoltemlék lehetőség
Nincs ehhez a helyhez már
Nekem semmi közöm
A sor végére állítottak
Senki rám sem köszön
Csomag vagyok, szinte üres
Nincs már bennem öröm
Papírvékony valóságom:
Fáradtság és közöny
Hangok nélkül, szavak nélkül
Nem szólal meg dalom
Megtépázott kusza imám
Csendben abbahagyom
Testet, lelket, horgonyt, szárnyat
Mindet oda adom
Nyílj meg kapu, indulj angyal!
Mennék én már nagyon.
mesterséges medencémben megkötözve
lebegek
körülöttem minden sivár, kopott és átáztatott
én mégis szépnek látom
néha arcomba csap egy-egy hullám
néha, mintha valami mélység húzna lentről
néha ellepi arcom a víz
néha megsimogat a szellő
lebegek
nem tudom meddig még, de
lebegek
egyetlenen dolgot tudok biztosan:
csak felfelé nézek
először elfogynak a fontosnak hitt feladatok
utána csonkák lesznek a harsány ünnepnapok
később elvesztik jelentőségüket a helyek
elfáradnak a lábak és lankadnak a kezek
majd eltűnik az öröm és a vidámság
kibékül a szegénység és gazdagság
aztán megszürkülnek dallamok
tovaszállnak ízek és az illatok
irányok, színek, kapcsolatok keverednek
megkopnak sziklák, szavak és szép szerelmek
üres lesz az ágy, a vágy
lehull a lepel és a máz
megtorpan a rácsodálkozás
falhoz ér a hátha mégsem reménykoldulás
vakon, némán
egyedül és bénán
élve, mégis holtan
magára hagyatottan
eltűnik az ember
az ember eltűnik
eltűnik
az ember
tűnik
ember
el
az
Átvirrasztott hajnal
Mennyekből az angyal
Lejött hozzátok
Őrült barbárok
Marjátok
Faljátok
hajnalodik
pengetések közti csend
fiatal fiú első hite a csodákban
bátortalan merészség
alkonyodik